A búza és a diabétesz kapcsolata

A búza és a diabétesz többszörösen összefonódik egymással. Ke­nyérgabonánk története több tekintetben is megegyezik a cukorbe­tegségével. Ahol búza van, ott cukorbaj is. Ám a diabétesz csak nem túl régóta lényegült át a tétlen gazdagok betegségéből a társadalom minden rétegét érintő problémává – most már elmondhatjuk, hogy mindenki betegsége lett.

“Mézédes átfolyás”

Lényegében ismeretlen kórkép volt az újkőkorban, amikor a natufiak elkezdték aratni a vad alakort, és ugyanígy nem léte­zett a megelőző egymillió évben sem. A paleoantropológiai leletek tanúsága szerint vadászó-gyűjtögető életmódot élő őseink nem szenvedtek tőle és a szövődményeitől addig, amíg a gabonák nem ke­rültek be az étrendjükbe. Ezt követően azonban egyre több fer­tőzésre, csontbetegségekre – köztük csontritkulásra -, növekvő csecsemőhalandóságra, csökkenő élettartamra utalnak az előkerült maradványok – és arra is, hogy megjelent a cukorbetegség.

Tekintsünk vissza múltba!

Az időszámításunk előtt 1534-ből származó egyiptomi Eber-féle papirusztekercset a thébai nekropoliszban találták meg. Ebből kiderül, hogy miután az ókori afrikai országban a búza bekerült az étrendbe, megjelent egy fokozott vizeletürítéssel járó betegség: a cukorbaj. A felnőttkori (II. típusú) diabéteszt már az időszá­mításunk előtti V. században élt indiai orvos, Szusruta is leírta.

Madhumahámk nevezte, ami azt jelenti, hogy „mézszerű vizelet”, mert édes volt az íze – bizony úgy diagnosztizálta, hogy megkós­tolta a pisit, és ennél jobb diagnosztikai eszköz a modern laborvizs­gálatok bevezetéséig sajnos nem is állt az orvosok rendelkezésére. Ez a folyadék Szusruta szerint különösen vonzó a hangyák és a legyek számára. Úgy vélte, hogy a kór kialakulása az elhízásnak és a tétlenségnek tulajdonítható, ezért a rendszeres testmozgást tartotta a legalkalmasabbnak a kezelésére.

A betegség a „diabétesz” nevet az ugyancsak ókori görög or­vostól, a már említett Aretaiosztól kapta. A szó azt jelenti, hogy „gyors átfolyás” – azaz a megivott víz gyorsan kiürül, és bősé­ges vizelet formájában távozik. Ehhez évszázadokkal később egy újabb pisikóstoló diagnoszta, dr. Thomas Willis biggyesztette hozzá a „mellitusz” szót, amelynek jelentése: mézédes. A diabé­tesz mellitusz kifejezés szemléletesen írja le a kórkép egyik legfőbb tünetét: bőséges, édes vizelet.

Megoldás: az inzulin!

A betegség kezelése az 1920-as évek óta megoldott az inzulinnak köszönhetően, amely cukorbeteg gyermekek számára életmentő gyógyszernek bizonyult. A gyermekkori diabétesz leggyakoribb oka a hasnyálmirigy úgynevezett Langerhans-szigeteiben található béta­sejtek károsodása. Normálisan ezek termelik az inzulint, amelynek hiányában felmegy a vércukorszint. A cukor az ozmotikus nyomása miatt vízhajtó hatású, ezért több – és édes – vizelet termelődik.

Az anyagcsere is károsodik…

Mert inzulin hiányában a sejtek nem tudják felvenni a vérből a cukrot. Kezeletlen esetekben kialakulhat a diabetikus ketoacidózisnak nevezett állapot, amely kómához, sőt halálhoz vezet. Az inzulin felfedezéséért a kanadai Sir Frederick Banting 1923-ban Nobel-díjat kapott, és ezzel kezdetét vette az a korszak, amelyben minden gyermek és felnőtt cukorbeteget inzu­linnal kezeltek.

A hormon valóban sok gyermek életét mentette meg, ám több évtizedig tartó tévútra vezette az orvosokat, ugyanis a felfedezése­kor még nem tudták, hogy nem minden cukorbetegség egyforma. Az 1950-es évek fejleménye volt az a megdöbbentő felismerés, hogy a felnőttkori, azóta II. típusú diabétesznek nevezett formában nincs inzulinhiány, sőt a hormon szintje néha sokszorosa a normálisnak. A jelenséget megmagyarázó inzulinrezisztencia fogalma csak az 1980-as évek óta ismert.

Téves tézisek:

Sajnos minderről teljesen megfeledkeztek a doktorok, amikor ugyanebben az időben elkezdték fennen hirdetni, hogy csökkenteni kell a zsírok – különösen a telített zsírok – bevitelét, és a kalóriákat szénhidrátokkal kell pótolni. Hitük szerint az „egészséges teljes kiőrlésű termékek” lettek volna a megmentői azoknak az amerika­iaknak, akik túlzásba vitték a zsírfogyasztást. Ezzel akaratlanul is elkezdtek egy harminc évig tartó kísérletet arról, hogy mi történik azokkal az emberekkel, akik a zsírok kalóriáit, jóféle – főleg búzából származó – szénhidrátokkal pótolták.

Mindennek az eredménye súlyfelesleg, elhízás, zsigeri zsírtól domborodó pocak, vércukorszint-növekedés és diabétesz lett, amely nőt és férfit, gazdagot és szegényt, normál étrenden élőt és vegetá­riánust egyformán érintett. Az összes rasszhoz és korcsoporthoz tar­tozó emberek tekintélyes hányada elkezdett „mézédesen átfolyatni”.

Teljes kiőrlésű nemzet

A felnőttkori diabétesz sokáig azoknak a gazdagoknak a „kivált­sága” volt, akiknek nem kellett levadászniuk, megtermelniük és elkészíteniük a saját ételüket. A köszvényes és elhízott VIII Hen­riknek például 140 centiméteres volt a derékbősége; esti lakomáin marcipánnal, kenyérrel és édes pudingokkal tömte magát, majd legurított jó néhány pintnyi barna sört. A kristálycukor csak a XIX. század második felében és a XX. század elején terjedt el annyira, hogy tömeges fogyasztása miatt az egész populációban és társa­dalmi rétegben megjelenjen a cukorbetegség.

Jó tudni! A XIX. és a XX. század közötti átmenet idején tehát nőtt a cu­korbajosok aránya, majd a helyzet több évre stabilizálódott. Az 1980-as évekig az Egyesült Államokban viszonylag állandó volt felnőttkorban az esetszám, aztán hirtelen minden rosszabb lett.

A kór napjainkra járványos méreteket öltött – ugyanolyan álta­lános, mint a bulvárlapokban a pletyka. 2009-ben 24 millió diabéteszes amerikait tartottak nyilván, ami a néhány évvel korábbi állapothoz képest is sokkal nagyobb szám, és azóta is minden más betegségnél jobban nő a gyakorisága – az elhízást kivéve, amennyiben az elhízást betegségnek tartjuk. Aki nem cukorba­jos, annak is biztos van az ismerősei, a munkatársai között vagy a szomszédságában olyan, akinél felállították a diagnózist. Mivel az esetszám-növekedés nagyrészt az idősebbeket érinti, ezért a szü­leink között sok a cukorbeteg.

Kiket érint a betegség?

Mindez csak a jéghegy csúcsa, mert minden egyes diagnózisra jut 3-4 másik olyan eset, amelyben kimutatható az éhgyomri vércukorszint emelkedése, az úgynevezett csökkent glükóztolerancia. Definíciótól függően az Egyesült Államok lakosságának 22-39 százalékánál cukor­betegséget megelőző állapot áll fenn.

Velük együtt a kór 2008-ban 81 millió embert érintett, azaz a teljes populáció egyharmadát, több embert, mint amennyi az ország lélekszáma 1900-ban volt. Ha azokat is számításba vesszük, akik nem felelnek meg a fenti kritériumoknak, de étkezés után a normálisnál jobban fel­megy a vércukorszintjük, emelkedettek a triglicerid- és az LDL-koleszterinértékeik, illetve kialakult náluk az inzulinrezisztencia összességében ezek szív- és veseproblémákat, szürke hályogot, valamint diabéteszt okoznak -, akkor a gyerekeket is beleértve alig találunk olyan embert, akit a betegség nem érint.

Ez a kórkép nem egyszerűen csak olyan, mint az, hogy vala­ki kövér és gyógyszert szed az elhízása rengeteg szövődményére. A cukorbajosok 40 százalékának van valamilyen gondja a veséjével, mert a kór tönkreteszi az ereket – ezért olyan gyakori a diabéteszeseknél az alsó végtag amputációja.

Ijesztő jelenséggel állunk szemben azzal, hogy a betegség széles körben demokratizálódott, miközben ugyanazokat a tanácsokat halljuk a médiában: kevesebb nassolás, több testmozgás és „egész­séges teljes kiőrlésű” termék.

Címkék: , Katgóriák: Búza nélkül

Véleménye fontos számunkra, írja meg!

Az email cím nem lesz nyilvánosan olvasható! A * karakterrel jelölt mezőket kötelező kitölteni!

öt × 3 =