Mi az abortusz?
A terhesség megszakadása vagy elvesztése abban az időszakban, amikor a magzat még nem életképes. A köznyelvben azonban a spontán vagy természetes terhességmegszakadást vetélésnek szokás nevezni, az abortusz kifejezést pedig a mesterséges vagy művi terhességmegszakításra használják, azaz amikor szándékosan történik a terhesség megszakítása. A terápiás célú terhességmegszakítás törvényes művi beavatkozás, a magzatelhajtás szóval pedig többnyire a törvénytelen kategóriába tartozó, illegális terhességmegszakítást jelölik.
Mik az abortusz módszerei?
A művi terhességmegszakításra alkalmazott módszer a terhesség előrehaladásától függ. A 12 hetes vagy annál fiatalabb terhességet abortifacienssel, például mifepristonnal (RU-486) vagy methotrexáttal szakíthatják meg; előfordul a menstruációs extrakció vagy a vákuumaspiráció, amelyek átvették a korábban alkalmazott sebészi beavatkozás – a tágítás és küret (D&C) – szerepét.
A 13-20 hetes terhesség esetén a tágítás és kiürítés technikáját alkalmazzák, a 18-24 hetes terhességnél pedig amnio infúziót vagy hiszterotómiát.
Az abortusz társadalmi megítélése
A legtöbb orvosi eljárással szemben az abortusz hosszú ideje morális és jogi viták kereszttüzében áll, annak következtében, hogy nincs közmegegyezés arról, hogy mi is az emberi lény meghatározása, és hogy az élet mikor is kezdődik.
Azok, akik azt tartják, hogy az élet akkor keletkezik, amikor a magzat megfogan; azok az abortuszt a gyilkossággal tartják egyenlőnek. Sok más nézet is tartja magát, egyesek szerint attól kezdve számít élőnek a magzat, ahogy megmozdul (Aqunói Szent Tamás), mások a fogantatástól számított bizonyos időtől tekintik élőnek (Arisztotelész a fiúknál 40, a lányoknál 90 napot említ), de vannak olyanok is, akik a megszületés utáni időszaktól tekintik élőnek (az ősi héberek).
A 19. század végén XIII. Leó pápa kinyilatkoztatta, hogy az abortusz minden fajtája bűn, még akkor is, ha az anya életének megmentése érdekében végzik el, és a római katolikus egyház a mai napig ezt képviseli.
A 19. század folyamán a nyugati világ legtöbb országában törvénytelenné nyilvánították az abortuszt. Ez persze nem gátolta meg a nőket, hogy keressék az abortusz lehetőségét; gyakran olyanoknál, akik nem értettek hozzá, akik csak a pénzért végezték a beavatkozást és sokszor melléfogtak. Ezek a magzatelhajtások gyakran szeptikus abortuszokká váltak, azaz súlyos komplikációk léptek fel (általában fertőzés és/vagy vérzés). Azok a nők, akik túlélték, többet már nem szülhettek; vagy azért, mert a hegszövet elzárta a kürtöt vagy, mert csak úgy lehetett az életüket megmenteni, hogy eltávolították a méhüket, azaz hiszterektómiát hajtottak végre.
Az 1960-as években egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a nők az Államokban és Kanadában, így ezekben az országokban némileg enyhítettek egyes törvényeken.
Az Egyesült Államokban inkább állami és nem szövetségi törvénykezés alá esik az abortusz. 1973-ban az úgynevezett Roe v. Wade határozatban az USA Legfelsőbb Bírósága kinyilatkoztatta, hogy a nők alkotmányos joga, hogy a terhesség első trimeszterében (első három hónap) bármikor abortuszt kérjenek, a második trimesztert illetően viszont az egyes államok fenntartották maguknak a jogot, hogy saját hatáskörben dönthessenek, hogy mikor és ki végezhet abortuszt.
Ettől fogva az abortusz ellenzői erkölcsi és vallási alapon erőteljes kampányokat szerveznek „az élethez való jog” nevében, hogy megváltoztassák ezt a döntést. A nézet szélsőséges képviselői erőszakos cselekményeket követtek el klinikák és orvosok ellen, akik részt vettek ebben az eljárásban; ami oda vezetett, hogy csökkent az abortusz elérhetősége. (1982 és 1996 között az abortuszt végzők száma egy harmadával csökkent, és 2000-ben az USA államainak 87%-ában nincs olyan, aki abortuszt végezne.)
Az abortuszt nehezítő tényező – egyre kevesebb a szakember:
Az abortuszt kérő nőket az is hátráltatja, hogy nincs elég gyakorlott szakember. A legtöbb amerikai orvosegyetem teljesen elkerüli az egész témát, így nincs lehetőség a képzésre. A szolgáltatást nyújtó szakorvosok száma jelentősen csökkent, 2001-ben már csak körülbelül 2000 volt a számuk és ők is az ötvenes, hatvanas éveikben járnak. Nincs információ arról, hogy ki veszi át a helyüket, ha ők nyugdíjba vonulnak.
Hogyan zajlik egy abortusz?
Az abortuszt fontolgató nőknek azt kell szem előtt tartaniuk, hogy minél korábban végzik el, annál biztonságosabb a beavatkozás. Az orvos vagy a szolgáltatás kiválasztáskor gondolni kell arra, hogy általános vagy helyi érzéstelenítést akarunk-e (az altatás csak kórházi körülmények között javasolt), magán- vagy állami ellátást szeretnénk-e, járóbetegként vagy fekvőbetegként kívánjuk-e a beavatkozást, melyik beavatkozást választjuk, van-e sürgősségi ellátás, ha netalán szükséges, és hogy milyen utógondozásra van lehetőség, ha szövődmények lépnek fel.
Az abortusz elvégzése előtt egy klinikusnak át kell néznie az illető kórelőzményét és a menstruációra vonatkozó adatait, különös tekintettel a klinikán végrehajtandó abortusz ellen szóló rendellenességek tekintetében (ilyen lehet valami szívbetegség vagy véralvadási rendellenesség).
El kell végezni a terhességi tesztet, vérvizsgálattal kell tisztázni a vérszegénység és a vércsoport kérdését, valamint meg kell állapítani az Rh-faktort, és hogy nincs-e nemi betegség. Ellenőrizni kell a vérnyomást, a hőmérsékletet, a pulzust és a légzést, mell- és medencevizsgálatot kell végezni, méhnyakrák szűrésre és gonorrheatenyésztésre kenetet kell venni.
Az abortuszra berendezkedett intézmények nagy része képzett tanácsadóval is rendelkezik, aki megbeszéli az illetővel a döntését, részletesen elmagyarázza, hogy mi fog vele történni és tanácsot ad a fogamzásgátlás módozataival kapcsolatban. Ha ilyen tanácsadó nincs, akkor a klinikai orvos feladata, hogy elmagyarázza a páciensnek az eljárást, és megbeszélje vele a továbbiakban alkalmazandó fogamzásgátlást.