• bél
• cölikália

A legfontosabb vizsgálatok a cöliákia diagnosztizálására

A laboratóriumok számára a cöliákia diagnosztizálására – vagy leg­alább a gyanú felvetéséhez – alkalmas antitesteket három csoportba soroljuk.

• Antigliadin-ellenes antitestek: A rövid életidejű IgA és a hosszabb ideig kimutatható IgG – az IgA és IgG immunfehérjék – antigliadin-ellenes antitesteket általában a cöliákiások szűrésére használják. A vizsgálat viszonylag egyszerű és olcsó, azonban a hamis negatív esetek nagy aránya – 20-50 százalék -miatt nem elég a betegség kizárására.
• Transzglutamináz-ellenes antitestek: Akkor képződnek, amikor a bél izomsejtjeinek károsodása miatt más fehérjékkel együtt transzglutamináz kerül belőlük a vérbe. Az antitestek mennyisége jól mérhető, ezért a vizsgálatuk az immunválasz nagysze­rű indikátora. A cöliákia diagnózisában legjobbnak tartott vékonybél-biopsziához képest ez a módszer a betegek 86-89 százalékánál alkalmas a kórkép kimutatására.
• Endomíziumellenes antitestek: A fenti vizsgálathoz hasonlóan ebben az esetben is egy, a bélfalból fel­szabaduló fehérje ellen termelődő ellenanyagot mérnek. Ez az 1990-es évek közepe óta végzett próba adja a legjobb laboratóriumi eredményt 90 százalékos pontosságával. Aki felfüggeszti a búzafogyasztást, annál néhány hónapon belül az összes vizsgálat negatív lesz, ezért csak búzafogyasztóknál és a búzát nemrég elhagyóknál diagnosztikus értékűek. A búzamentes étrenden élő esetében szerencsére más módszereket is lehet alkalmazni.

HLA DQ2, HLA DQ8

Ezek nem antitestek, hanem humán leukocita antigének (HLA) – olyan genetikai markerek, amelyek jelenléte esetén nagy a cöliákia kiala­kulásának a valószínűsége. A vékonybél-biopsziával igazolt esetek 90 százalékában kimutatható valamelyikük – többnyire a DQ2^. Egy dilemma: a lakosság 40 százalékánál kimutatható valamelyik HLA-marker és/vagy olyan antitest, amely cöliákiás hajlamra utal, de csak töredéküknél jelentkeznek tünetek, és más jelek sem utalnak az immunrendszer kóros működésére.

Ugyanakkor a pozitív eredmények­kel rendelkezők egészsége és közérzete is javul a búza gluténjének elhagyásával. Ez arra utal, hogy az emberek tekintélyes része poten­ciálisan érzékeny a gluténra.

Rektális ingerlés

Ez nem egy szexuális eltévelyedés, hanem egy olyan módszer, amely­nek során azt vizsgálják, hogy a végbélbe helyezett kis mennyiségű glutén hatására létrejön-e cöliákiára utaló gyulladás. Nagyon pontos vizsgálat, de a logisztikai nehézségek jelentősen korlátozzák a négy­órás próba használhatóságát.

Vékonybél-biopszia

A vékonybél patkóbél utáni részébe, az éhbélbe vezetett endoszkóp segítségével szövetmintát vesznek a bélfalból. Rendkívül kis hibaszá­zaléka miatt ez olyan etalon, amelyhez a többi próba pontosságát viszonyítják. Előnye a megbízható diagnózis, a hátránya pedig az, hogy szövetminta vételére is alkalmas endoszkóp kell hozzá. A legtöbb gasztroenterológus akkor ajánlja, ha más tünetek és a laborértékek cöliákiára utalnak. Mások (köztük én is) úgy vélik, hogy a laboratóriumi vizsgálatok egyre fejlettebbek, ezért a legtöbb esetben nem nagyon van rá szükség – sőt egyáltalán nincs.

A szakemberek többsége azt vallja, hogy az endomízium- vagy transzglutamináz-ellenes antitestek vizsgálatával kell kezdeni, és csak akkor kell biopsziát végezni, ha azok valamelyike pozitív. Néha előfor­dul, hogy a kórkép tünetei mellett negatív laboreredmények születnek, és ekkor feltétlenül érdemes megfontolni a mintavételt.

A hagyományos logika azt diktálja, hogy pozitív laborok és negatív biopszia mellett nem kell megvonni a glutént. Szerintem ez egy kataszt­rofálisan rossz álláspont, mert idővel ezeknél a látens cöliákiásoknál is kialakul a klinikai kórkép vagy annak különböző szervrendszerekben okozott – neurológiai, reumatológiai stb. – tünetei.

Szerintem a dolgot úgy célszerű kezelni, hogy aki gondosan ki­küszöböli a búzát, valamint más gluténforrásokat az életéből, azt nem kell vizsgálgatni – kivéve azokat az eseteket, amelyekben súlyos búzaintoleranciára utaló jelek tapasztalhatók, és szükség lehet más kóroki tényezők kizárására. Persze az is igaz, hogy aki tud a labor­értékei pozitivitásáról, az sokkal gondosabban ügyel a gluténmentes diétára.

A vizsgálati módszerek miatt kialakuló kórok

A tanulmányok tehát azt bizonyítják, hogy nemcsak látszóla­gos, nemcsak a jobb vizsgálati módszerek miatt nőtt a cöliákiás diagnózisok száma, hanem ténylegesen gyakoribb lett a betegség – négyszer gyakoribb, mint 50, és kétszer gyakoribb, mint 20 eszten­deje. A helyzetet súlyosbítja, hogy ezzel párhuzamosan nemcsak az L típusú cukorbetegség, hanem az autoimmun – például szklerózis multiplex és Crohn-féle betegség – és egyéb allergiás kórképek száma is nagyobb lett.

Egyre több adat támasztja alá azt, hogy ezért legalább részben a mai búza gluténja a felelős. Egy holland közleményben 36 mai búzafajtát hasonlítottak össze 50 olyannal, amelyet egy évszázaddal ezelőtt termeltek. A glutén szerkezetének változásait is elemezték a kutatók, és kiderült, hogy a mai búzatörzsekben több a cöliákiát okozó fehérje, a többi pedig kevesebb.

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy míg a kórkép diagnózisát régebben általában azoknál állították fel, akik fogyásra, hasmenésre és hasi fájdalomra panaszkodtak, addig a XX. században már elő­fordultak kövér, de szorulásos vagy sovány és normálisan székelő betegek is. Egyébként is ma mindenki nagyobb valószínűséggel lehet cöliákiás, mint a nagyszüleink.