Búza nélkül

A búza, a vékonybél és a cöliákia

Szegény, mit sem sejtő beleink folyamatosan végzik a dolgukat. A részlegesen megemésztett ételdarabok végighaladnak a 6-7 méter hosszú vékonybélben, majd a nagyjából 1,5 méteres vastagbélben, és a működésük gyakori beszédtéma – különösen az idősebbek körében. Egy pillanatra sem állnak le, mégsem kérnek fizetésemelést vagy egyéb juttatást.

A rántottát, a sült csirkét és a spenótot ugyanazzá a mindenki számára ismerős végtermékké, az epében található máj által termelt bilirubin segítségével barnás színű, képlékeny salakanyaggá alakítják, amelyet a kiürítése után egyszerűen csak leöblítünk, és nem beszélünk róla.

Vigyázat! Ám egy behatoló az egész rendszert tönkreteheti, és ez a rosszindulatú ágens nem más, mint a búza gluténja.

Tekintsünk vissza a múltba!

Miután a korai Homo sapiens és elődei évmilliókon keresztül ugyanazon a szegényes és korlátozott, a vadászó-gyűjtögető életmódból előteremtett étrenden éltek, egyszer csak színre lépett a búza, ám csak az utolsó mintegy tízezer év során nőtt meg igazán a szerepe. Ez a viszonylag rövid időszak – mintegy 300 emberöltő – nem volt elég ahhoz, hogy adaptálódjunk ehhez a furcsa növényhez.

Az alkalmazkodás elégtelenségének drámai bizonyítéka a cöliákia nevű betegség, amelynek az a lényege, hogy a búza gluténja károsítja a vékonybelet. Más ételekkel kapcsolatos adaptációs problémákról is tudunk – köztük laktózintoleranciáról, közismertebb nevén „tejallergiáról” -, ám a cöliákia a súlyossága és a tünetek változatossága miatt kiemelkedik közülük.

A cöliákia nincs életkorhoz kötve!

Adott esetben a cöliákia a búzával kapcsolatos intolerancia archetípusa – egy olyan standard, amelyhez a többi búzaintoleranciát hasonlítjuk. Azért is fontos, mert emelkedik – az elmúlt ötven évben megnégyszereződött – a betegségben szenvedők száma, ami meggyőződésem szerint a búzában bekövetkezett változások reflexiója. Ha valaki 25 évesen nem cöliákiás, attól 45 éves korában már az lehet, és a bélműködés zavarai mellett változatos tünetek észlelhetők, miközben abban sem lehetünk biztosak, hogy egy másik szervrendszerünk nem reagál-e a búzára a belekhez hasonló módon.

Koplalás, mint gyógymód?

A kórképet már időszámításunk előtt 100 körül szemléletesen leírta egy Aretaeus nevű ókori görög orvos, aki pácienseinek gyógymódként a koplalást ajánlotta. Ezt követően a tudósok évszázadokon át képtelenek voltak használható elméletet felállítani, amellyel megmagyarázhatták volna a cöliákiások hasmenését, görcseit és alultápláltságát. Közben mindenféle kúrát kipróbáltak a ricinusolajtól a gyakori beöntéseken át a pirítósig. Némelyik gyógymód valamelyest sikeresnek bizonyult – ilyen volt dr. Sámuel Gee 1880-as években alkalmazott, csak kagylóból álló diétája és dr. Sidney Haas napi nyolc banánból álló étrendje.

A kór és a búza kapcsolata

A kór és a búza kapcsolatára 1953-ban jött rá dr. Willem-Karel Dicke holland gyermekorvos. Véletlenül vette észre, hogy az egyik kis betegének eltűntek a kiütései, amikor nem kapott kenyeret az anyjától. A II. világháború utáni időszakban a kenyér ritkaságszámba ment, és amikor nem volt, dr. Dicke azt tapasztalta, hogy más cöliákiás betegeinek is javult az állapota, majd ismét romlott, amikor svéd repülőkről kenyeret is tartalmazó segélycsomagokat dobáltak le Hollandiában.

Ezt követően gondosan mérni kezdte a gyermekek növekedési arányát és a székletük zsírtartalmát, majd megbizonyosodott róla, hogy a búza, az árpa és a rozs gluténtartalma a felelős a súlyos, sőt életveszélyes betegségért. A glutén kiküszöbölése nagyszerű kezelésnek és komoly előrelépésnek bizonyult a banános és a kagylós diétához képest.

A cöliákia nem a búzaintolerancia egyetlen formája, de érzékletesen és drámai módon illusztrálja, hogy fő gabonánk mi mindenre képes a felkészületlen emberi bélrendszerben.

Óvakodj a kenyérmorzsától!

A cöliákia rendkívül komoly dolog, ugyanakkor szinte hihetetlen, hogy ezt a súlyos, sőt potenciálisan halálos kórképet olyan, látszólag ártatlan ételek okozzák, mint a kenyér vagy a fánk.

A populáció egy százaléka képtelen tolerálni a glutént!

Még kis mennyiségben is. A búza fehérjéjétől ezeknek az embereknek a vékonybele súlyosan károsodik, pedig a bélnyálkahártya nemcsak az emésztésben tölt be fontos szerepet, hanem elszigeteli a szervezettől a formálódó székletben keletkező káros anyagokat is. A bélkárosodás hasi görcsök, hasmenés és sárgás széklet formájában nyilvánul meg – utóbbi a megemésztetlen zsírtartalma miatt lebeg a vécé vizén.

Ha a folyamat több évig is elhúzódik, akkor nem szívódnak fel a tápanyagok, és a fogyás mellett súlyos táplálkozási hiánybetegségek alakulnak ki a fehérjék, zsírsavak, vitaminok, valamint nyomelemek és ásványi anyagok elégtelen felszívódása következtében.

A sérült bélnyálkahártya szigetelőfunkciójának kiesése miatt a búza olyan összetevői is bejutnak a szervezetbe, amelyek egyébként nem tudnak, és ennek diagnosztikus értéke lehet. A gliadin például normálisan nem kerül be a vérkeringésbe, ezért az ellene képződő antitestek – az immunrendszer által termelt ellenanyagok -megjelenése kórjelző lehet. Ugyanígy antitestek termelődnek a károsodott bélnyálkahártya ellen is, mert normálisan a bélsejtekben található transzglutamináz és endomízium sem kerül be a vérbe, csak a sejtek sérülésekor, és a két fehérje ellen termelődő ellenanyagok szintje is jól mérhető.

Jó tudni! A béltraktus normális baktériumflórájában élő, egyébként „barátságos” baktériumok által kiválasztott anyagok is felszívódnak, ami kóros gyulladásos és immunreakciókat indíthat el.

Mióta létezik a cöliákia?

A cöliákia nemrég még ritka, több ezerből csak egy-két embert érintő betegségnek számított. A diagnosztikai lehetőségek fejlődése óta a kórkép gyakorisága drámaian nőtt, és ma már minden 133-ból 1 embert érint. A cöliákiások közvetlen rokonságában 4,5 százalék a betegség előfordulási valószínűsége. Azokban a kórképekben, amelyekben megjelennek a nem kifejezetten specifikus emésztőszervi tünetek, az esetek 17 százalékában cöliákiát diagnosztizálnak.

Majd látjuk, hogy az esetszám növekedése nemcsak a jobb diagnosztikai módszereknek köszönhető, hanem maga a betegség is ténylegesen gyakoribb lett. Mindenesetre rendkívül alattomos kórképről van szó, mert az Egyesült Államokban az 1:133-as gyakorisági arányt figyelembe véve legalább kétmillió cöliákiás él, és csak 10 százalékuk tud a problémájáról.

Ennek az az oka, hogy „a Nagy Rejtőzködő” (ez a titulus korábban a szifiliszt illette meg) nagyon sokféle formában jelentkezhet. Míg a páciensek 50 százalékának vannak görcsei, hasmenése és súlyvesztesége, addig a többieknél többek között vérszegénység, migrénes fejfájások, ízületi gyulladások, idegrendszeri zavarok, terméketlenség, depresszió, krónikus fáradtság, gyermekeknél növekedési zavar lehet a vezető tünet – nem beszélve sok más olyan jelről, amelynek látszólag semmi köze a cöliákiához.

Jó tudni! Sok embernél csak az élet későbbi szakaszában jelentkezik az idegrendszeri károsodás, az inkontinencia, a demencia vagy az emésztőszervek valamelyikének rákos megbetegedése.

Tünetek sokasága és változatossága

A tünetek nemcsak változatosak, hanem folyamatosan változnak is. Az 1980-as évek közepéig a „hízási képtelenség” (fogyás, elmaradt növekedés), a hasmenés és a puffadás vezettek a diagnózishoz – jellemzően még a kétéves kor előtt. Mostanában az anémia, a krónikus hasi fájdalom a vezető tünet – ha egyáltalán van tünet, mert gyakran nincs és az életkori határ is kitolódott 8 évre.

Kutatási eredmények! Alberta államban, az edmontoni Stollery Gyermekkórház egyik nagyszabású felmérésében azt tapasztalták, hogy 1998 és 2007 között tizenegyszeresére nőtt a cöliákiás gyermekek száma10. Érdekes módon a laboratóriumi antitestvizsgálatokkal igazolt diagnózis mellett a kis páciensek 53 százaléka egyébként tünetmentes volt, de a gluténmentes diétától ők is jobban érezték magukat.

A gyermekekhez hasonló jelenséget figyeltek meg a felnőtteknél is. Kevesebben panaszkodnak az olyan klasszikus tünetekre, mint a hasmenés vagy hasfájás, miközben egyre több az anémiás, a bőr kiütéseivel, illetve herpetiform és allergiás elváltozásaival járó eset – és a teljesen tünetmentes beteg is.

A kutatók nem értenek egyet abban, hogy miért nő az esetszám, és miért változtak meg a tünetek. Az egyik népszerű teória szerint azért, mert egyre több kismama szoptat (igen, ezen én is jót nevettem).

A cöliákia átformálódó világán belül a nagyobb gyakoriságban kétségtelenül komoly szerepe van a széles körben elérhető laboratóriumi antitestvizsgálatoknak, ám maga a betegség is gyökeresen átalakult. Lehetséges lenne, hogy ebben magának a búzának a változása is közrejátszik? Bizony, a törpebúza atyja, dr. Norman Borlaug most foroghat a sírjában, mert egyre több adat támasztja alá ezt az elképzelést.

Kutatási eredmények

A Mayo Klinikán rendkívül leleményes vizsgálatot végeztek ezzel kapcsolatban fél évszázados vérmintákkal. A mintákat eredetileg 1948 és 1954 között vették le Wyoming államban a Légierő Warreni Bázisán 9000 felnőtt férfitól egy sztreptokokkuszfertőzésekkel foglalkozó tanulmányhoz, majd lefagyasztották. Miután 2006-ban meggyőződtek róla, hogy az 50 esztendős fagyasztástól nem mentek tönkre, megvizsgálták, mi a helyzet bennük a cöliákiára utaló úgynevezett markerekkel (a transzglutamináz- és az endomízium-ellenes antitestekkel).

Ezzel párhuzamosan egy 5500 jelenleg élő, átlagosan 70 éves – akik nagyjából akkor születtek, mint a légibázis dolgozói – férfiból álló kontrollcsoport vérét is megvizsgálták, és ugyanezt tették 7200 további olyan férfi vérmintáival, akiknek az átlagéletkora 37 esztendő – azaz ugyanannyi, mint a légibázison annak idején a férfiaké volt.

Míg az 50 éves mintákban 0,2 százalékában voltak antitestek, addig a mai 70 évesek 0,8 százalékánál, és az átlagosan 37 évesek 0,9 százalékánál találtak markereket. Ez azt jelenti, hogy az idősek körében a cöliákiás esetszám négyszeresére, a fiatalabbaknál pedig több mint négyszeresére emelkedett.

(Az eltelt időszakban a nők esetében valószínűleg még nagyobb lehetett a gyakoriság növekedése, mert köztük egyébként is több a cöliákiás, de csak férfiak vérmintái álltak a vizsgálatot végzők rendelkezésére.) Akiknél a markereket kimutatták, azoknál négyszer nagyobb a kór miatti halálozási arány – általában valamilyen rák miatt -, mint az ötven évvel ezelőtti eredeti alanyoknál.

Hasonló vizsgálatot végeztek Finnországban is egy olyan nagyobb tanulmányhoz, amelyben az idők során változó egészségügyi helyzet átalakulását akarták dokumentálni. 1978 és 1980 között körülbelül 7200, 30 évesnél idősebb finn férfitól és nőtől vettek vért, majd 2000-ben és 2001-ben 6700 ugyancsak 30 évesnél idősebb finn férfitól és nőtől is.

Kiderült, hogy az időközben eltelt 20 éves időszakban a transzglutamináz- és/vagy endomíziumellenes antitestek megjelenésének gyakorisága 1,05 százalékról 1,99 százalékra emelkedett, azaz a markereket tartalmazó vérminták aránya csaknem megduplázódott.